Minden kis mélyedésén kapaszkodom a kőbe.
Fojtott lélegzetem is a falhoz simul;

Mások tetteiért mit el nem követtem.
A tűz majd alattam lassan lángra gyúl.



Nem leszel egyedül míg a fejedben a szó.
Az üvöltést a lelkünk adja a távolból.

Várunk rád ahogy a gyermekünkre,
Mint egy kis család.
Átléptek hozzánk végleg a végtelenbe,

Eljönnek érted a falakon túl kíváncsiak rád.
A vesztőhelyre visznek, akik ebben hisznek.



Arcodon fakadt fekélyed tapintsd meg kezeddel!



Hozzáérek...



Ugyanúgy megfacsartan tűnsz el egy emlékben.






Térdre te szolga!
Az ítéleted nem kell soká félned.
Vésd fel körömmel,

Hogy az utolsó perced éled!



Nem az én testem az mely lángokat táplál!
Nem az én hamvaimat kell a semmibe temetni!



Eltűnsz kathar!



Nem az én arcom az amit a kő ha eltalál!
Hang nélkül nem engem látsz, a hideg földre esni.

Nem látsz, ha vízben csillan fel a tükörképed.
Nézek vissza lentről, de sötétség ül rám.






Nem az én testem az mely lángokat táplál!
Nem az én hamvaimat kell a semmibe temetni!



Eltűnsz kathar!



Nem az én arcom az amit a kő ha eltalál!
Hang nélkül nem engem látsz, a hideg földre esni.

Nem engem látsz majd, ha meglátod!
Nem az én bűnömet ha megbánod!



Minden kis mélyedésén kapszkodj a kőbe!
Vésd fel körömmel, hogy itt nyugszol örökre!



Vésd fel körömmel, hogy itt nyugszol örökre!